Dij’ja Egi története

        Garbak

Dij’jának nem volt lehetősége a számítógépes adatokat tanulmányozni. Mestere szerint azért, mert ez a bolygó olyan veszélyes, hogy senki sem volt még a felszínen, hogy feltérképezze, vagy adatokat gyűjtsön. De a számítógépben voltak róla legendák és pletykák, amik, lehet, hogy hasznosnak bizonyulnak

-        Ez enyhén szólva nyugtalanító. - Töprengett hangosan Dij’ja.

Egyre közelebb jártak a bolygóhoz, amikor a Mester hátraszólt:

-        Az ülés alatt találtok légzőkészüléket. A bolygó erősen szennyezett levegővel van teli.

Mindenki az ülések alá nyúlt, kivéve Dij’ját akinek Kel’dor révén már évek óta viselnie kellett egyet, mert az ő bolygólya a Dorin is ilyen levegővel szennyezett ezért amikor eljött onnan légzőkészüléket kellett felvennie amely a tiszta levegőt a számára belélegezhetővé alakítja. Ez Dij’ját különösen nem zavarta de már el is felejtette, hogy-hogy nézett ki igazából. 

Dij’jának feltűnt, hogy az a Zabrak lány mintha egész úton őt nézné. Amikor felvette a maszkot egy kis mosoly ült ki az arcára.

Nemsokára megérkeztek a bolygóra, majd amikor a rámpa lenyílt a lehető legszörnyűbb látvány tárult eléjük. Mindenhol mocsarak voltak melyekből gázok törtek fel. Növényeket senki se látott, mindenhol dombok voltak melyeket körül lenget egy sárga gáztömeg. A Nap és a Hold elég közel járt egymáshoz. Olyan volt az idő mintha most esteledne, az alkonyi homályban alig lehetett kivenni a feléjük száguldó Mynockot. Beszállt a hajóba majd visítozni kezdett és megtámadta Bedyt aki, egy fekete lézerkardcsapással kettévágta. Az állat még mindig sikított és csapkodott szárnyaival. Bedy és Dij’ja undorodva rugdosták le a lényt –lényeket – a rámpáról.

-        Azt már legalább tudod, hogy Mynockok vannak és eléggé… szeszélyesek.- Mondta a Mester. – És van egy jó hírem Dij’ja – Dij’ja közben már a rámpán állt a Mester mellett – nem tudom, lehet, hogy a sors keze, hogy te kerültél erre a bolygóra. De itt megfelelők a levegő körülményei a számodra. Leveheted a maszkot.

Dij’ja el se hitte, amit hall. 13 év után végre leveheti az arcáról ezt a ronda maszkot és végre saját maga, lélegezhet és a saját szemével, láthat. Hangját nem torzítja felismerhetetlenné ez a szerkezet – bár ha nem nyer úgy se lesz kihez beszélnie. Dij’ja kioldott minden tartó pecket és a szükséges csavarokat, majd lassan leemelte a maszkot arcáról. Attól eltekintve, hogy 13 éven keresztül rajta volt Dij’ja nagyon jól nézett ki – a Kel’dorok szintjén. A Zabrak lány – akit ha Dij’ja jól emlékezett Yuxának hívnak – úgy látszott nem igazán zavarja sem, a szívókás szerű száj sem a négy karmokban végződő csáp a szája körül. Most elpirult, mosolygása, pedig még a maszkon keresztül is látszódott. Nyilvánvaló volt, hogy Yuxának tetszik Dij’ja. 

-        Rendben. A jelzőfényt… - Kezdte a Mester torzított hangján.

-        Kb. 5000 km-re, teszi le innen.- Fejezte be a mondatot Dij’ja sziszegő hangján.

-        5100, ha nem vigyázol a nyelvedre! Megértetted?

-        Igen! - Felelte dacosan Dij’ja. Yuxa kuncogott.

-        Nem tudom, hogy hol tudnám letenni, hisz eléggé mocsarasnak látszik ez a hely. – Itt suttogóbbra vette a hangját – Lehet, hogy tényleg nem 5000 km lesz. Lehetséges, hogy több vagy kevesebb. Ne számíts pontos távolságra!

-        Értem! – Azzal lesétált a rámpáról.

-        Emlékszel még arra, amikor utoljára léptél be a házadba? – Ez eléggé kényes téma volt.

-    Igen! – Felelte Dij’ja némi dühvel a hangjában.

-    Ez a kép lebegjen előtted, amikor megkezded a Próbát.

Azzal a Mester fellépett a hajóra. Yuxa küldött Dij’ja felé egy utolsó vágyakozó pillantást, majd a rámpa becsukódott, a hajó felemelkedett, és elindult a bolygó egy másik szeglete felé. Dij’ja beszippantotta a – számára – friss levegőt majd a hajó után indult.

Elég mocsaras terület volt, így ameddig a felszálló hajót nézte bokáig lesüllyedt majd így akart elindulni melynek következtében azonnal hasra esett.

-    Jól kezdődik. – Mérgelődött hangosan. Élvezte, hogy végre a saját hangján beszélhet.

A következő percekben sem alakultak a dolgok jobban. Dij’ja rálépet egy mérges gázokkal teli gejzírre, ami gázokat lövellt arcába és ettől köhögő rohamot kapott. Ezután szembe találkozott egy Mynockal ami kis híján megsüketítette. A Mynockot életének egy balkézben tartott vörös fény vetett véget. Ezután Dij’ja érdekes felfedezést tett: a levegő lehet, hogy számára belélegezhető, de a bőrén kisebb-nagyobb kiütések jelentek meg. Ami igazán nyugtalanította az, az, hogy itt nincsenek éjjelek. A biológiai órája teljesen összezavarodik. Lehet, hogy már este van? Át tudja ő gyalogolni az éjszakákat, kibírja egy hétig alvás nélkül de, nem akar bekattanni.

Érdekes ez a táj. A Garbak egyetlen napja olyan közel van az egyetlen holdhoz, hogy az egész bolygót alkonyati homályba burkolja, mégis nappal van. A sárgásvöröses ragyogásban a sárga gázfelhők mintha Dij’ját követték volna. Mindenhol barna bugyborékoló mocsarak és kopár dombok váltogatják egymást. Dij’jának folyamatos megpróbáltatást jelentett átjutni a mocsarakon mivel egy másod perc alatt bokáig lesüllyedt a lába és gyakran az Erőhöz folyamodott, hogy lábát kihúzza az ingoványból.

Eléggé nyugtalanította az a tudat, hogy évszázadokon keresztül ide hordták a vegyi, nukleáris és radioaktív anyagokat. Az a tény sem volt bíztató, hogy a Galaxis néhány legveszélyesebb állata tartózkodik itt. 

Dij’ja sokáig gyalogolt, majd megnézte saját – Coruscanti idő szerint beállított – óráját, amin már éjfél is elmúlt. Tehát már átgyalogolt egy napot. Bár a mocsaras talaj miatt nem haladhatott többet 100 km-nél büszke volt teljesítményére. Sokkal jobban fáradt mintha szilárd talajon lépkedne, de nem állhatott meg.

Hisz elkezdődött az első nap.

 

                                      

Az óra szerint már reggel volt – a Coruscanton. De az ég még mindig alkonyati homályba burkolózott. Éppen ezért Dij’ja folyton óráját nézte, amitől nagyon lassúnak tűnt az idő. Szerencsére még nem látott semmilyen a számítógépben leírt állatot. Nem volt más elfoglaltsága, mint visszaemlékezni azokra az időkre, amikor családja még élt, ő pedig gyanútlanul használta az Erőt…

 

A Dorin a Kel’dorok hazája nem messze esett a Galaxis fővárosától, Coruscanttól. A Dorin fővárosa már-már hasonlított a Coruscant felszínére. Több emeletes légi út biztosította a repülő járművek közlekedését a magas, dúracélból készült felhőkarcolók között. Az emberek olyan nagy tömegekben haladtak, hogy nem voltak ritkák az eltűnések, a halálra taposások vagy a halálos betegségek gyors terjedése. A tömegben fel lehetett fedezni néhány maszkos embert. Ők turisták, akik kénytelenek maszk mögé rejtőzni a Dorin mérgező levegője miatt, ami a Kel’doroknak nélkülözhetetlen az élethez.

Dij’ja a bolygó másik oldalán lakott. A hatalmas fővárostól ellentétben az ő városa, a Naashy előkelő helyet foglalt el a „Dorin 10 legkisebb városai” között.

Dij’ja gyakran járt el otthonról szüleivel és két testvérével. Nővére Brygin két évvel volt idősebb nála, tehát 16 éves. Öccse Salk pedig öt évvel fiatalabb nála. Dij’ja nemrég ünnepelte 14. születésnapját. Amikor nem családjukkal mentek kirándulni, a három testvér egy közeli tóra ment le. Ez a tó tulajdonképpen egy régi vasércbányának a vízzel feltöltött medre volt. Dij’jáékon kívül szinte senki nem tudott a tóról. Mindhárman nagyon jól úsztak bár Salk mindig bizonyítani akarta, hogy többre képes, mint bátya és nővére együttvéve.  

Aznap is erre a bányatóra mentek. Brygin még nem vette át a fürdőruháját. Dij’ja ezt már rég megtette, Salk pedig most intézte a dolgot. Brygin térdig belement a hideg vízbe, nem is számítva egy váratlan támadásra. Dij’ja a derekánál fogva ruhástul berántotta Brygint a vízbe. Miután mindketten a felszínre értek Dij’ja elnevette magát.

 -    Na, milyen a víz?

Brygin egy adag víz kiköpése után kuncogva így felelet:

 -    Hűs. Salk, nem jössz be? – Kiabált ki öccsének a partra, de Salk nem volt ott.

Salk egy emelkedő felé futott, ami 10 méteres szakadékba nyúlt. Salk mindig le akart ugrani, de se, bátyja se nővére nem hagyta. Most megtalálta az alkalmat. Amikor Salk elrugaszkodott Brygin szájához kapva felsikoltott, Dij’ja pedig azt kívánta, öccse bár ne ugrott volna le. Erős félelmet érzett, és azt akarta, hogy Salk megálljon a levegőben. Öccse már a félúton zuhant, amikor lassulni kezdett majd fél méterrel a víz felszíne felett megállt. Ezután Dij’ja azt akarta, hogy ereszkedjen a vízbe. Brygin is abbahagyta a sikoltozást, de keze még szája előtt volt a döbbenettől. Salk lassan ereszkedni kezdett majd nyakig elmerült a vízben. Brygin megdöbbenését testvéri szigorra váltotta át.

 -    Salk azonnal gyere ide! – Kiabálta öccsének, aki szó nélkül mellúszásba kezdett.

 -    Mi történt? – Kérdezte Brygin mikor hangját, már elnyomta Salk úszásának hangja.

 -    Nem tudom. – Felelte őszintén Dij’ja.

 -    Én azt hiszem, tudom. Tanultunk már róla, hogy vannak különleges képességű egyedek a fajokon belül. A Dorint is 10 ilyen ember irányítja, akik Baran Do-nak azon belül, pedig Jedinek nevezik magukat.

 -    És én is Jedi lettem?

 -    Csak az Erőt használod. Azt a Kozmikus energiamezőt, ami mindnyájunkat körbe vesz. A Jedik képesek irányítani ezt az Erőt. De te még nem tudod, csak véletlen, hogy most használni tudtad. 

Közben Salk odaért melléjük és kérdőn, sőt ártatlanul nézett mindkét idősebb testvérére.  

 -    Hogy mertél leugrani az engedélyünk nélkül? – Szólt Salkhoz Brygin szinte ordítva.

 -    Még egyszer ilyet ne csinálj Salk! Veszélyes onnan leugrani. – Szólt Dij’ja.

 -    Rendben. Csak arra gondoltam, most amikor nem figyeltek megmutatom, hogy nem is olyan veszélyes.

 -    Ha nem lenne az, akkor megengednénk! – Üvöltötte ismét Brygin.

 -    De mi történt? Mi kapott el?

Dij’ja és Brygin összenéztek majd Dij’ja szólalt meg:

 -    Nem tudjuk, de…

 -    De ezért a húzásodért most hazamegyünk. – Vágott szavába a nővére.

 -    De… - Kezdte a két fiútestvér kórusban.

 -    Azt mondtam, indulunk! Kifelé!

Lassan kikászálódtak a vízből, ám felmerült egy probléma.

 -    Ha anyuék észreveszik, hogy vizes a ruhád tudni fogják hol voltunk és nekünk annyi. – Mondta Dij’ja.

 -    Hmm… Használhatnánk a Jedi erődet, hogy megszáradjak. – Mondta suttogó hangon és nevetve…

 

 

Milyen szép idők voltak. Az ember csak akkor tud értékelni dolgokat, ha már elvesztette őket. Milyen kár, hogy akkor nem vette komolyan az Erő létezését. Ha azt tette volna, lehet, hogy ma nem lenne itt.

Vihar közeledett. A sárga eget most fekete felhők borították és Dij’ja felé közeledett. A villámok szinte másodpercenként csaptak a földbe. Menedékre lesz szüksége, de nem voltak se fák, se növények. De a dombok majd eltérítik a villámokat. Dij’ja nem tudta milyen időre számíthat így túltömött táskájában voltak trikók, mellények, télikabátok, esőkabátok és a hozzájuk tartozó nadrágok. A fölösleges vastag holmikat eldobta, de a vékonyakat megtartotta, hátha jó lesz még sebek bekötözésére. Esőkabátját felvette és kapucniját fejére hajtva ment tovább. A vihar nemsokára elérte. Olyan erővel csapott le Dij’jára, hogy egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. Nemsokára elérte az első esőcsepp, ami fájdalmasan érintette. Átmarta a ruharéteget és vérezni kezdett a keze. Savas eső. Nem tudott hova menekülni és nem volt semmi búvóhely. De távol mintha egy sziklát vélt volna felfedezni. Dij’ja futni kezdett. Egyre több helyen vérzett de szerencsére a sav nem hatolt le a csontjáig. Ezután eszébe jutott valami. A Mester még régen egy különleges túlélési technikát mutatott neki. Ez az idő lelassítása volt. A tárgyak és az élőlények, Dij’ján kívül, lelassulnak így könnyű menekülni vagy kitérni a cseppek, elöl. Már eléggé rég tanulta de érdemesnek tartotta megpróbálni, mert a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Dij’ja mindent úgy tett, ahogyan a Mester tanította. Először nem látszott semmi majd folyamatosan lassultak a cseppek és végül olyan lassúak voltak, hogy szinte megálltak. Dij’ja ügyesen kerülgette a cseppeket, de természetesen így is nem egy eltalálta. Fél órás gyaloglás után kimerülten és vérző testtel szinte beesett a szikla alá. Miután „elengedte” az időt a savas eső ismét teljes erejéből esni kezdett a talaj, pedig gőzölgött alatta. Dij’ja a Próba elején még úgy gondolta, hogy 7 napig csak sétál. De ez az idő megállítós dolog nagyon kifárasztotta, a szikla alatt, pedig akkora hely volt, hogy még Dij’ján kívül hárman is elfértek volna. A villámok is hangos robajjal csapódtak mellette a földbe, de nem érdekelte. Most nem aludhat. De úgyse tud most tovább menni, tehát addig pihenhet. A szempillái egyre nehezebbek lettek, majd Dij’ját elnyomta az álom…

 

 

 

Dij’ja arra kelt fel, hogy fájdalom hasít az egyik térdébe. Az eső még mindig esett a szikla pedig „elfogyott” a feje felöl és ráesett a térdére egy csepp. Behúzta a térdét és megpróbálta felvenni a legkisebb testtartást, amit csak tudott. A villámok még mindig körülötte csapódtak a földbe hatalmas robajt keltve. Dij’ja ránézett órájára miszerint a Coruscanton már dél van. Dij’ja átaludta a fél napot. De még így se tudna elindulni. Ám eszébe jutott valami, ami talán segíthet. Az idő megállítása elég nagy fáradság hisz délig aludt. De talán az Erő segítségével kupolát képezhetne a feje fölé, ami megvédené az esőtől. Felkelt, majd bal kezét felnyújtva az Erővel kezdte megformálni a kupolát. A művelet fél másodpercnél több időt nem vett igénybe és bevált. Az esőcseppek beleütköztek a láthatatlan esernyőbe, majd lecsurogtak a szélén.

Az eső csak órák múlva állt el, de akkor már rég görcs állt Dij’ja bal kezébe. Jobb kézre meg azért nem váltott át, mert az, az ügyetlenebbik keze. Dij’ja éveken keresztül bal kezére edzett, a jobbat, pedig szinte semmire se használta, talán csak evésre. Ám mivel most pár óráig biztos pihentetnie kell kezét kénytelen meg tanulni a jobb kezével bánni. A Mester mindig említette, hogy ez gyengeség. Mindkét kezét ugyanolyan jól kell használni, de képtelen volt megtanulni.

Minden füstölgött körülötte. Látszott, hogy órákig esett az a maró anyag. Valószínűleg azért ilyen kopár ez a táj, mert általában savas eső esik. Ez abban a tekintetben bíztató volt, hogy legalább megvolt rá az esély, hogy az a rengeteg állat kipusztult. És a Mynockok? Nincs olyan rengeteg hely elbújni, de a Mynockok kicsi állatok, a nagyobbak biztos kihaltak.

Dij’jának a halott állatok gondolatától azonnal a Mester utolsó szavai csengtek a fülében. „Emlékszel még arra mikor utoljára léptél be a házad? Ez a kép lebegjen a szemed előtt…” Nagyon is emlékezett rá. 13 éve hagyta ott a Dorint, de még mindig úgy emlékezett mindenre mintha pár perce történt volna…

 

 

Dij’ja a városa főutcáján sétált. Éppen haza felé ment egy barátjától, aki tudott a tóról és egész nap ott voltak. Brygin nem akart jönni, Salkot pedig nem engedte el Dij’jával ha ő nincs ott, így otthon maradtak. Még barátjánál megszáradt és felöltözött, hogy szülei meg se sejtsék, hogy a mai napot egy veszélyes tavon töltötte. Még csak pár napja történt, hogy Salk megállt a levegőben és erről valószínűleg Dij’ja tehetett. Élénken élt benne a gondolat, hogy mire lehet még képes. Egy követ rugdosott maga előtt úgy haladt lassan a néptelen utcán. Arra gondolt, hogy holnap a kő mozogni fog a nélkül is, hogy bele kelljen rúgnia. Vicces lett volna az iskola huligánjait fellógatni a plafonra. Valahogy fejleszteni akarta ezeket a képességeket, amikről Brygin korábban mesélt. Ám egy könyvből azt olvasta, hogy a Jediket még kiskorukban elválasztják szüleiktől. Dij’ja már túlkoros és ő sem akart elmenni innen. Próbált a kőre koncentrálni, ami kicsit kilengett egy nagyobb rúgás után, majd egy ház oldalának csapódott. Dij’ja elvigyorodott az első apróbb sikeren.

 A ház a sarkon állt. Dij’ja nagyon éhes lett az egész napos mozgástól, éppen azon gondolkodott, hogy mi lehet otthon a kaja. Meg tudott volna enni egy egész tál Dorini Fűrész Halat – Ez volt a kedvence.

Csak pár lépésre járt a háztól, amikor észrevette, hogy az ajzó tárva-nyitva áll. Salk már megint nyitva hagyta. Belépett a házba majd becsukta maga mögött az ajtót. Valami furcsa dögszag csapta meg az orrát. Tehát nem Fűrész Hal lesz a vacsora. Az előtér után belépett a nappaliba és a látvány, ami akkor a szeme elé tárult olyan érzéssel töltötte el, mintha valami nagyon hegyes tárgyat döftek volna a mellkasába. A szüle a nappali padlóján feküdtek. Nem volt körülöttük vér de egyikük sem mozdult. Dij’ja odaszaladt, de hang még mindig nem jött ki a torkán. Anyját hátára fordította és egy lyukat fedezett fel a mellkasán. Az apjával ugyanígy volt. Befeketedett lyukak a mellkasukon égési sérülésekkel. A szíve mostmár olyan gyorsan vert, hogy Dij’ja attól félt, hogy szívrohamot kap. Felszaladt az emeletre, ahol az ő és testvérei szobái voltak. Az előtérben rátalált a hátán fekvő Salkra aki, nyilván menekülni akart támadója elöl. Brygin szobájának ajtaja be volt rúgva, ő maga, pedig az ágyon feküdt két lábát lelógatva az ágyról a plafon felé meredve üres tekintetével. Dij’jának ez már sok volt. Könnyes szemmel szaladt ki a házból. Még az utcán is szaladt olyan gyorsan és olyan messzire amennyire csak tudott. Nem tudta hova megy csak azt, hogy minél messzebb kell kerülnie ettől a háztól…

 

 

Dij’ja soha többé nem ment a ház közelébe. Bár ennek inkább az volt az oka, hogy csak pár órát töltött az utcán miután a Mester megkereste. Olyan nagy dühöt érzett, mint még soha, de a Mester azt mondta, hogy ez jó. Ahányszor Dij’jának nem sikerült valami felemlegette ezt a dolgot: „Meg akarod találni a gyilkost vagy nem? Meg akarod ölni?” Annyiszor hangzott már el ez a két mondat bíztatásként de eddig mindig bevált. Amint arra a dühre gondolt, amit akkor érzett úgy érezte hatalmas erő, van a birtokában. A düh megerősítette.

A Mester megígérte, hogy majd elkapják a gyilkost. Ahogy az eligazításon hallotta az a Twi’lek lány Bedy is így érezhet. Sajnos neki nem lesz alkalma bosszút állni, mivel Dij’ja fog nyerni – legalább is meg volt róla győződve.

32    Nem valami izgi hely! –Állapította meg magának.

Örült, hogy végre a saját hangján beszélhet. Annak viszont nem, hogy egy ilyen bolygóra került. Bár ha túl is éli a próbát, akkor is vissza kell vennie a maszkot, úgyhogy csak ebben a hétben beszélhet és láthat saját szerveivel.

Egy idő után kezdett aggódni a víz miatt. Biztos, hogy itt nincs számára iható víz és az is, kezdd elfogyni, amit ő hozott. Az élelemmel ugyan ez a gond. Lehet, hogy ha nem enne, akkor is kibírná még 5 napig, de azért mostantól mértékkel foglya fogyasztani azt, amit magával hozott.

Érdekesnek találta, hogy ha annyi lény él itt, hogy-hogy nem találkozott Mynockokon kívül más élőlényekkel. Az a tény is aggasztotta, hogy ha él is itt valami az biztos, hogy ragadozó. Dij’ja egyre inkább kezdte félteni az életét.

Az alkonyati homályban fel se tűnt neki, hogy este van. Mikor ránézet az órára, csak akkor vette észre, hogy már elmúlt 9 óra. Kezdett összezavarodni. Most reggel 9 van vagy este 9? Ez már a harmadik nap eleje vagy a második nap vége? Már nem volt biztos benne, hogy este van. Semmiből nem következtethet arra, hogy a nap melyik szakában van. Amit ő tud az nem elég a túléléshez…

 

 

3. Nap        

                   

Dij’jának már fogalma sem volt, talajon. Az élelemből teljesen kifogyott és már vize is alig van. Már átgyalogolhatta az út, felét és fogalma sem volt róla hogy éjszaka van e vagy nappal. A lába már gombásodott a szennyezett mocsárban. Lába szinte összenőtt a cipőjével és a rátapadt sárréteggel. Eddig csak mocsárban járt, egy métert nem tett meg szilárd felét, de egyre lassabban haladt. A lábát egyre erősebben tartotta az ingovány és egyre mélyebbre süllyedt. És most meg üvöltéseket hall. Távoli üvöltéseket, amik egyre hangosabbak. Azok a hangok szinte túlviláginak tűntek. Már annyira unatkozott, és éhes volt, hogy még örült is volna, ha valamilyen vadállat támadna rá. Úgylátszik kívánsága valóra vált…

Dij’ját különös érzés fogta el. Mintha más zajokat is hallott volna, mint légzését, vagy cipője cuppogását mikor azok elválnak a sártól. Úgy érezte, mintha rajta kívül még vagy tíz ember állná körbe. Hozzá párosult az, az érzés, hogy figyelik. Morgást hallott maga mögött, hátrafordult de nem volt ott semmi. Úgy gondolta jobb lesz sietőbbre venni a dolgot. Kocogásba kezdett, ami igen nehéz műveletnek bizonyult hisz még mindig legalább bokáig lesüllyedt minden lépésnél. Gyorsabb tempóra nem is nagyon volt képes. A hangok és a morgások követték. De hol lehetnek? Nincs itt semmi csak dombok… A dombok mögött vannak. Dij’ja olyan gyorsan haladt amennyire csak tudott. Közben lézerkardját lecsatolta övéről és a kezében tartva futott tovább. És ekkor egy morgás kíséretében néhány Dij’jánál alacsonyabb lény – a legnagyobb a derekáig ért – előugrott a dombok mögül illetve, a dombok fölött. Hatalmas háromszögű fejükön két, ökölnyi szempár helyezkedett el. Szájuk a fejük teljes hosszában elnyúlt, olyanok voltak mintha vigyorogtak volna kivillantva hegyes fogaikat. Négy lábon jártak és szürke tüskés szőrük volt fekete csíkokkal. Dij’ja azon kívül, hogy megtanulta a Lézerkard és az Erő használatát eléggé tanult ember volt, aki azonnal felismerte a Nexukat, vagy más néven Póktigriseket. Ám ezek máshogyan néztek ki. Egy átlagos Nexu még náluk is kisseb, karmaik is kisebbek és általában nincsenek nagy hegyes tüskék a farkuk végén. Nyilván való, hogy ezek az álltak mutálódtak.

Háta mögött kettő, a jobb oldalán kettő, bal oldalán egy, vele szemben, pedig három Nexu közelített felé. Dij’ja aktiválta kardját majd várt. Az első a háta mögül ugrott rá, de Dij’ja levágta egyik mancsát. A Nexu a földre esett majd fájdalmában forgolódni kezdett. A következő kettő oldalról támadta ugyanígy, Dij’ja mindkét kezét felemelte a Nexuk pedig megálltak a levegőben. Az egyiket leszúrta a másikat, pedig az előtte lévő háromhoz vágta, akik ügyesen elugrottak sebesült – de még nem halott – társuk elől. Most, hogy felmérték ellenségük erejét a maradék hat Nexu egyszerre támadta meg. Dij’ja deaktiválta lézerkardját. Az Erő segítségével felemelte a Nexukat majd egy hírtelen mozdulattal a dombokhoz vágta őket. Ez első támadó még mindig a földön hempergett nyüszítve. A hat Póktigrisből kettő mozdulatlanul a földön maradt. A négy állat tovább támadt bár egyikük már lassan sántikálva közelített meg Dij’ját. Ismét bekapcsolta Lézerkardját majd az egyik közelítő Nexu a tüskés farkával próbált kár tenni benne, aminek a vége az lett, hogy a Nexu farok nélkül támadt tovább. Egy másik is farkával támadt, ám Dij’ja elugrott és hátba szúrta az állatot. A sántikáló és a farok nélküli együtt támadtak kevés sikerrel, mindkettő fejét vesztve rogyott a földre. Az utolsó állat már eléggé ijedtnek tűnt, de Dij’ja nem engedte el. Ismét felemelte majd az Erő segítségével megfojtotta majd a teste élettelenül esett a földre. Az utolsó Nexu az a szerencsétlen állat, akinek Dij’ja levágta a mancsát. Immár teljesen sárosan vörösre festve a körülötte a mocsarat, vergődött és nyüszített szüntelenül. Egy laza lézerkardcsapással ez az állat is kimúlt.

Dij’ja miután deaktiválta kardját érdekes dologra lett figyelmes. A hullák egyre mélyebbre sülyestek a sárban majd néhányan eltűntek.

 -    Furcsa… - Jegyezte meg magának.

Dij’ja tovább ment, maga mögött, pedig a 8 holttestet elnyelte a föld.

Mostmár legalább volt egy kis kalandja a savas esőn kívül.

 

 

                                                                  4. nap

Nagyon büszke volt magára, hogy már – sejtése szerint – a harmadik napot is túlélte. Meg volt róla győződve, hogy a többiek már rég halottak. Meg foglya nyerni a Próbát és leszámolhat szülei gyilkosával. Mindezt egyetlen embernek köszönheti…

 

 

Dij’ja egy messzi híd alatt kuporgott, és összegömbölyödve sírt. Még mindig nem hitte el, hogy az egész családja halott. Nem tudta kiverni a fejéből a látványt, a vért, az üres tekinteteket, vagy azt a szagot. Már órák óta ott ül. Amikor szaladt látta a vele szembe jövő hullaszállító kocsikat. Ahogy a lebegő platformok elhaladtak mellette arra gondolt, hogy nem akarja látni, ahogy visszafelé mennek. Ezért bekanyarodott és egy pár kilométerre lévő híd alatt talált menedéket. Majd lekuporgott, alvásba sírta magát és csak másnap reggel kelt fel.

Valaki közeledett. Dij’ja hallotta a halk léptek zaját, ám a besütő napfénytől csak az alak körvonalát tudta kivenni. Majd amikor az alak belépett az árnyékba látta, hogy az egy szakállas öregember, akin légző maszk van.

 -    Nincs nálam semmi – Kezdte ijedten.

 -    Nyugodj meg, nem tolvaj vagyok. Viszont el szeretnélek vinni innen Dij’ja.

 -    Hon…?

 -    Mindent tudok rólad nem csak a neved. Helyszínelőnek adtam ki magam, hogy elmehessek a házatokba. Szörnyű, ami ott történt.

 -    Miért kellett meghalniuk? – Kérdezte szipogva.

 -     A szüleid el akartak menni a bolygóról. Nagyobb kölcsönt vettek fel egy olyan banktól, amelyiknek más bolygókon is lehet törleszteni. A pénzből hajót és légző maszkokat akartak venni. A gyilkos a pénzt kereste.

 -    De miért akartak elmenni?

 -    Tudod, hogy kik irányítják a Dorint?                                                                                                                 -Egy Baran Do nevű csoport. A nővérem mesélte                                                                                                                                                             -Igen. A Baran Do Jedikből áll, akik nagyon rosszul irányítják a Dorint. Bár te még ehhez kicsi vagy de a szüleid egy közelgő gazdasági válság miatt akartak elmenni.

Dij’ja ebből arra jutott, hogy a Jedik tehetnek a családja haláláról. De ki a közvetlen gyilkos?

 -    Elkapták a gyilkost? Ki ölte meg őket?

 -    Az már a rendőrök dolga. De ha megtudok valamit, azonnal elmondom.

Ekkor eszébe jutott, hogy az öregember el akarja vinni.

 -    Hova visz?

 -    A Coruscantra, és Sithet csinálok belőled. – Látva Dij’ja kérdő tekintetét magyarázatba kezdett. - A Sithek olyanok, mint a Jedik, csak mi erősebbek vagyunk náluk, mert nem félünk kihasználni az erőt. Ezt az Erőt te is használtad már. Hogy döntesz? Itt maradsz egyedül, vagy velem jössz?

Dij’ja gondolkodóba esett majd kérdéssel válaszolt.

 -    Megölhetem a gyilkost?

 -    Igen, de még nem vagy hozzá elég erős. Majd ha kitapasztalod az Erőt…

 -    Rendben, mennyünk!

 -    Várj még! A Dorin levegője szennyezett de ti ehhez szoktatok hozzá, ezért más bolygókon neked légző maszkot kell felvenned-

Az öregember benyúlt a válltáskájába majd egy több részből álló maszkot vett elő, ami az arcot és a szemet is eltakarta.

 -    Ezt a maszkot a szüleid vették, a házatokban találtam és te neved volt rajta.

Dij’ja elvette a maszkot, amire úgy tekinthetett, mint a szülei utolsó ajándékára…

 

 

Azt a maszkot az óta is mindig nála hordja kabalaként. Még most is a hátizsákjában pihent.

 Miután elhagyták a bolygót rögtön kiderült, hogy ki a gyilkos ugyanis erről a különös kegyetlenségről még a Cortuscanton is beszámoltak. Egy Kild Mor nevű Kel’dor magára vállalta a tettet és még aznap elítélték életfogytiglanra. Dij’ja azon a napon mást is megtudott. A Jedik tönkretették a Dorint, tehát ha ők nincsenek a szülei, nem vesznek fel kölcsönt és Kild Mor-nak nincs oka a gyilkosságra. Ezután két dolgot fogadott meg: Kiírtja a Jediket, majd bosszút áll Mor-on ha kell úgy, hogy betör a börtönbe.

Ilyen és ehhez hasonló morfondírozásokkal telt el a 4. nap.

 

 

 

                                                                    5. Nap

 

Mostmár teljesen összezavarodott, úgyhogy csak remélte, hogy ez az 5. nap. Ezen a napon talált rá egy másik ereklyére, ami mindig nála volt. Ez egy újságcikk, amit még azután adtak, ki hogy a szülei meghaltak. A cikk, pedig éppen ezzel foglalkozott. Már besárgult és alig ehetett olvasni, a középpontban, pedig ott volt Kild Mor fényképe.

 

 

                   Különös kegyetlenség áldozatává vált egy öttagú Kel’dor család

 

 

De Dij’ja nagyon jól tudta miért. A Mester nem akarta, hogy nyomozzanak utána ezért meg kellett ölnie egy másik fiút, akit az óta is keresnek. Nem tetszet neki a dolog – akkor még - de, a Mester elmagyarázta, hogy fel kell áldozniuk valakit, ha Sith Lovag akar lenni.

Egész nap a cikket olvasta bár már tudta kívülről. Nem vette észre, hogy mennyit haladt, sem pedig azt, hogy túl van egy újabb napon.

 

 

                                                                    6. Nap

Dij’ja ránézett a Coruscanti idő szerint beállított órára. Nem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy a hatodik napban jár. Úgy érezte nagyon közel, van, és mivel az első nap nagyon sokat aludt az óta egyáltalán nem feküdt le. Az a tudat, hogy vége van nagy örömmel, töltötte el. Végre elmehet innen, Sith lovaggá válik, kiirthatja a Jediket, és megölheti Kild Mort. Ez volt minden vágya, és már csak pár napra van. Ha a Mester érte jön…

Nem tudta befejezni a gondolatot, mert táskája leesett a hátáról cipője a sárban maradt ő, pedig pár méterrel a talaj fölött egy Rancor kezében kapálózott. Olyan hirtelen jött, hogy Dij’ja még reagálni sem tudott, de a Rancor már nyitotta is a száját, hogy felfalhassa Dij’ját. Ám ekkor egy másik Rancor megkarmolta azt, amelyik tartotta Dij’ját mire az ledobta. De ahelyett, hogy egymásra támadtak volna mindkettő Dij’ja felé nyúlt, akinek most esélye támadt szemügyre venni őket. Testük a zöld és a szürke keverékét hordozta. Több pontból tüskék álltak ki belőlük. Fogaik hatalmasak voltak, és agyarak nőttek ki a szája szélén. Kezükön úgyszintén hatalmas karmok meredeztek, és nagyobbnak tűntek az átlagnál.

Most egyszerre nyúltak Dij’ja felé, aki előkapta lézerkardját és átszúrta a közelebb lévő kezet. A szörny felüvöltött fájdalmában majd visszahúzta sérült kezét. A másik még mindig felé nyúlt de Dij'ja gyorsabb volt és levágta a Rancor egyik ujját. Ameddig a két állat a sérüléseikkel volt elfoglalva Dij'ja mezítláb futásnak eredt. Gyorsan futott, de már hallotta, ahogy a Rancorok a nyomába erednek. A Rancorok sokkal gyorsabbak voltak nála, majd amikor már olyan közel voltak, hogy Dij'ja már szinte megérinthette volna őket, hirtelen elesett a Rancorok pedig átléptek rajta. Gyorsan felkelt majd a közelebbik Rancor hátába állította a lézerkardot. A Rancor mintha meg se érezte volna, megrázta magát mire Dij'ja elengedte kardját, ami a szörny hátában maradt. Az, amelyiknek a hátában maradt a kard most felé fordult és megpróbálta megint elkapni, de Dij'ja az Erőt használva felemelkedett és olyan erőt bocsátott ki magából, amiről megesküdött, hogy csak vészhelyzetben használja. Dij'ja két kezéből villámok jöttek ki, ami egyenesen a Rancorokat találta el. A szörnyetegek üvöltöttek fájdalmukban, a lézerkard az állatban robbant fel a nagy energiától, a bőrük vérezni kezdett, és az egyik agyara tövestül kiesett hatalmas húscafatokkal. Majd a Rancorok szeme kidülledt - az egyiké kidurrant - majd mindketten összeestek és üvöltözve, nyögdécselve érte őket a halál. Dij'ja leereszkedett és kikerülve a Racorokat, fegyvere miatt szitkozódva, tovább ment.

Már több órája, hogy az a két szörnyeteg megtámadta és elhagyta fegyverét. Mostmár csak az Erőre támaszkodhatott, ám ez nem jelenthet bajt, hisz már csak egy napot kell itt töltenie.

Nemsokára éjfél. Nemsokára vége ennek a szörnyű hétnek. Érezte a jelzőfény közelségét, tudta, hogy nemsokára eléri célját. Minden akadályt gond nélkül legyőzött. A savas esőt kikerülte, legyőzött nyolc mutálódott Nexu-t és két mutálódott Rancort és még a szennyezett mocsár sem hátráltatta, ami elnyelte cipőit. Úgy érezte semmi, se állhat az útjába…

Ám ekkor megtörtént az, amire a legkevésbé se számított. A jobb lába benne maradt a sárban, ő pedig elesett. Feltápászkodott de a lábát nem tudta kihúzni. Lassan arra lett figyelmes, hogy bal lába is süllyed. Percekig próbált kijutni még az Erő segítségével is, mind hiába. Lassan már térdig merült, azután derékig. Dij’ja ott „állt” egy Szemétraktározó bolygón várva az elkerülhetetlent. De nem foglya hagyni. Nagyon közel van a bosszúhoz és meg foglya találni a módját, hogy kiszabaduljon végzetesnek tűnő csapdájából…